"Itt van az ősz, itt van újra..."

Ma reggel, mikor kiléptem az ajtón és megpillantottam a lombhullató fák alatti, hajnali harmattal bevont, vastag avart, Petőfi Sándor jól ismert, kedves verssorai jutottak eszembe. Folytathatnám az idézetet, de nem lenne valós az állítás, mert valahogy az ősz mindig csak az elviselhető, de sohasem a kedvenc évszakaim közé tartozott eddig.

Most viszont változott bennem valami. Valahogy úgy kellene ferdítenem a vers következő sorát, hogy szebb, mint eddig énnekem… 

S, valóban ez az ősz, melyben épp időzöm, csak szelíd szépségeket, kedves hangulatokat rejt. Élvezem, mikor ébredést követően a lágy és langyos reggeli szellő érinti a bőrömet, mikor a felkelő nap első sugarai huncutul villannak a szemembe, vagy azt, ahogyan a karnyújtásnyira elterülő, végtelen óceán moraja kitölti hallórendszerem minden piciny zugát.

Ez is ősz, de mégis más.

Nem leszek komor, ha hirtelen eltűnik a nap vakítóan fényes, forró korongja és elered a langyos eső. Mosoly terül el arcomon, ha újból előbújnak a napsugarak és a távolban szivárvány mártózik az óceán vizében. 

Más ez az ősz, más az érzés, mit előcsalogat bennem és kedvessé teszi az emlékeimben élő otthoni szomorú, borús évszakokat is. 

Nem kutatom az okát, nem fontos. A lényeg, hogy megkedveltem az őszt és ehhez ebbe a csodálatos természeti környezetben kellett megtalálni egyszerű, lenyugodott életemet.

Jó, hogy megadatott ez a lehetőség, jó, hogy éltem vele és jó, hogy elmondhatom mindenkinek:

Itt van az ősz, itt van újra,

szebb, mint eddig énnekem…