Rövid kirándulás a déli és a keleti part mentén

Hat hét egyedüllét után ismét társas lényként folytatom a mindennapokat, a pénteki géppel ugyanis visszaérkezett Icus, a motel tulajdonosa. A délután és a kora este gyorsan elszaladt a másfél hónap alatt véghezvitt változások bemutatásával (gyakorlatilag jóleső érzéssel nyugtáztam a dicsérő szavakat), majd némi élménybeszámolót követően felvázoltuk a közeljövő megvalósítandó terveit.

A szombat reggeli ébredést követően egy eltervezett céllal indultunk Alofiba, de egy rövid kirándulássá változott az út, olyan további felfedezésre inspiráló részét láttattva a szigetnek, mely hosszú órákat fog még igényelni a jövőben. A capital city-t délen elhagyva első megállónk a repülőtér alatti partszakaszon elhelyezkedő, gyönyörű panorámával rendelkező Ana’ana Point-nál volt. 

A végtelen óceán csodálatos látványától a figyelmemet minduntalan a tajtékzó hullámok parti sziklákkal folytatott harca vonta el. Mint mindig, most is percekig csodáltam a hétköznapokban szelíd folyékony természeti lét-elem féktelen erejét és ellenállást nem tűrő rohanását a part mentén, holott messze nem volt viharos hullámzás.

Számomra megunhatatlan és tiszteletet parancsoló a hatalmas víz rettentő ereje és folytonos tánca a parti sziklákon, de valójában már azt is nehezen tudom elképzelni, hogy reggelente tekintetem ne a horizonton eltűnő óceánt pásztázza végig elsőként, vagy az estét, ne a benne elmerülő aranyló napkorongtól való búcsúzással fogadjam.

Az utat, a közeli helyen vásárolt hűsítő fagylaltot elfogyasztva folytattuk. Icus azt mondta, hogy a sziget egyik mesebeli tájat idéző helyszínét fogja megismertetni velem. Nem állított valótlant. 

Néhány perces - az érintetlen őserdő mellett, a megszokott betonút helyett természet közeli, szórt kövesúton megtett -, autózás után megálltunk egy tisztáson. Mint kiderült, innen közelíthető meg, mintegy húsz perces erdei sétával, majd némi hármas fokozatúnak minősített szikla ösvény leküzdésével a Togo Chasm. 

Az erdei séta valóban kellemesnek, sőt érdekesnek ígérkezett, ugyanis a kitaposott erdei ösvényt szinte végig gyökerek kusza hálózata fonja át. Érdekes volt azokat a számomra eddig ismeretlen, magasra törő növényeket látni, melynek levelei úgy jutnak el a fák koronája fölé a fénybe, hogy hosszú gyökereket növesztve, gyakorlatilag azon támaszkodva emelik a törzset a megfelelő magasságba.

A séta még a sziklákon megtett nehezebb szakasz ellenére sem tartott tovább a jelzett időnél, mikor megpillantottam az óceánt. Ám, most valami más ragadta meg a tekintetemet. Valódi sziklakert tárult elém, olyan, ami eddig tényleg csak a mesében létezett. Lenyűgöző látvány, nemde?

Az ámulatból alig ocsúdtam fel, amikor távolabb megpillantottam a szakadékot, melynek alján a fehér homoktakaróból ég felé törő pálmák leveleit lengette a lágy szellő.

Közelebb érve ért az igazi meglepetés, ugyanis a közel tíz méteres mélységbe meredek létrán vezetett az út. Természetesen ez nem akadály a jóval nagyobb magasságokat is megjárt emberek számára, hát el is indultunk a rejtélyes mélység felé.

A szakadék olyan képzetet keltett a benne található homokfövennyel, pálmafákkal és egy sekély tavacskával, mint egy sivatagi oázis. Érdekes és megragadó látvány volt a magas, zord sziklák szűk ölelésében virágzó piciny édenkert.

A szakadékból ugyanazon az úton kijutva néhány lépés volt csak az óceánba szakadó szírt széle. Érdemes volt ezt a néhány lépést megtenni, mert hasonló formájú korallpadot és hidat nem mindenhol látni.

Élményekkel teli volt ez a néhány óra. Biztos vagyok benne, hogy lesz folytatása, hiszen a szigetnek mindössze a felét jártuk körbe, így az észak-északkeleti útvonal lesz a következő kirándulás célja.