Kalandos utazás

Voltak, vannak élethelyzetek, melyek néhány éve még a dühöt, a tehetetlenség szégyenérzetét gerjesztették bennem, de ma már az ilyenekben csak a mosolyt fakasztó öniróniát, a dolog humoros oldalát tudom elfogadni. 

Néhány bejegyzéssel korábban feltettem egy látszólag nem a témához illő rövidke videót azzal a megjegyzéssel, hogy a későbbiek során magyarázatot adok erre a tettemre és magára a videóra is. Legyen hát és fakasszon mosolyt e bejegyzés olvasójának arcán is, mint ahogyan az enyémen is, mikor felidézem azt a napot.

Úgy tartják, hogy akkor kiegyensúlyozott az ember, ha a saját hibáin, félre sikerült tettein is tud derülni. Azt mondhatom, hogy mióta jártam az élet és halál mezsgyéjén, szinte minden addig rossznak látott dolgot, történést másként értékelek és élek meg. Azóta soha nem a rossz oldalát látom az eseményeknek, soha nem a stressz és a szégyenteljes, tehetetlen düh jelentkezik az elfuserált lépések miatt, hanem a történések vicces, humoros és leginkább emberi oldala az ami jelentőséggel bír számomra.

Nos, lássuk hát mi történt a legutóbbi hazalátogatásom idején, mitől válhat egy egyszerű néhány órás út kalandos, fél napos utazássá?

Történt, hogy ez évben második alkalommal, szeptember végén hazautaztam egy hosszabb szabadságra. Angliában a már lassan megszokott esős, szeles időjárás búcsúztatott a lutoni repülőtéren, de tudtam, hogy Magyarországon kellemes, napsütéses indián nyár fogad, hát vidáman hagytam magam mögött Albion ködös, párás tájait. Alig két órás repülő út várt rám, így tudtam hamarosan élvezhetem a szeptemberi nyár hangulatát. Persze, nem tudhattam még akkor, hogy miféle kaland vár rám.

A leszállást követően vidáman szívtam magamba a hazai ismerős repülőtér hangulatát és örömmel léptem ki az épület légkondicionált ridegségéből a kellemes napsütésbe. Úgy alakult, hogy mostani érkezésemkor nem várt senki a repülőtéren, tehát adott volt a cél: eljutni a megfelelő busszal a repülőtéri vasúti megállóig, jegyvásárlás, mely egyszerűnek tűnt az automaták jóvoltából, majd a megfelelő vonatra felszállva egy órás utazást követően megölelni rég nem látott szeretteimet. Nem bonyolult, nyugtáztam, majd belekezdtem a megvalósításba.

A busz rendben volt, a vasúti megállóban az indulási információk után a jegyvásárlással sem volt gond, így nyugalommal vártam a vonat érkezését. 

A jóhoz könnyű hozzászokni, amit magam is tanúsíthatok. Angliában minden közlekedési eszköz esetében szinte szent és sérthetetlen a menetrend betartása.
Ez a tény persze gyorsan megszokottá vált számomra, oly annyira, hogy eszembe sem jutott, hogy esetleg problémát okozhat majd utam során ez a berögződött megszokás.

Telt az idő és az órára pillantva látom, hogy érkeznie kell a szerelvénynek, ami fel is tűnt a város felől. Gyors beszállás, ismételt nyugtázása annak, hogy azért ha lassan is de fejlődni látszik a magyarországi vasúti közlekedés, hiszen tiszta, kulturáltnak mondható és ráadásul nem agyon zsúfolt kocsiban találhattam magamnak ülőhelyet.
Emlékeim szerint más volt ez azért a kilencvenes évek derekán, amikor hetente több alkalommal is utazásra kényszerültem a meghatározhatatlan szagoktól körül lengett, koszos, rongyossá használt, vagy épp vandálok által megrongált üléseken.

A vonat határozott sebességgel falta az utat, sorban rohantak el mellettem a kihagyott, de oly jól ismert állomások: Vecsés, Üllő, Monor, Monori Erdő.
Kíváncsian néztem a tájat, óhatatlanul is összehasonlítva az angliai utazásaim során látottakkal. Elvétve egy-két gondozatlan területet kivéve, nem sok a különbség, ami jóleső érzéssel töltött el. Szóval élveztem az utazást és már találkozás pillanatai formálódtak tudatomban.
Talán egyszer, az út elején beugrott a kérdés, hogy biztos jó vonatra szálltam, ám a jegykezelő távozása után nem gondoltam erre többet. Pedig kellett volna. Ráadásul elnyomott az álom, köszönhetően ezt az éjszakai műszaknak.

A félig éber állapotban érzékeltem, hogy megérkeztünk a számomra mindig is titokzatosnak tűnő Ceglédbercel-Cserö nevezetű állomáshoz, hamarosan következik első és Szolnokig egyetlen megállásra invitáló állomásunk, Cegléd.
A kellemes szundizást megszakítva egy röpke pillanatra az utasok ki- és beszállása alatt az ablakon kipillantva változásokat felfedeztem fel. Mióta nem jártam erre korszerűsödött a ceglédi állomás. A peronon várakozó utasokat már fedél védi az időjárás szeszélyeitől, de álmos szemmel láttam azt is, hogy korszerű utastájékoztató rendszert is telepítettek.
Na, ezt talán tüzetesebben is megvizsgálhattam volna.

Hamarosan elindult a vonat én pedig abban a tudatban, hogy negyed óra múlva Szolnok vasútállomásának jellegzetes hangjaira eszmélhetek, ismét az édes álom mezejére tévedtem.
Talán a belső órám, talán a várt, de nem jelentkező külső zajok miatt, de egyszer csak kipattant a szemem és valami megmagyarázhatatlan gondolat fészkelte magát a fejembe: Rossz vonaton vagyok!

Kitekintve az ablakon, egyáltalán nem a megszokott táj látványa fogadott és közben a vonat csak rohant. Ismét jött a jegykezelő, de röpke pillantására méltatott csupán. Lehet, hogy mégis tévedek, vagy ez álom?

Nos, a kecskeméti állomáson a történések ellenére vidáman közöltem a pénztáros hölggyel:
- Kezét csókolom, Rossz helyen vagyok! Nekem már rég Szolnokon kellene lennem, ezért kérem segítsen.

A hölgy nem titkolt vidám mosollyal készségesen eligazított, hogy mikor és melyik vonatra szállva juthatok vissza Ceglédre, majd ott melyik vonattal tehetem meg az utat Szolnokig.
Majd közölte a visszaútra érvényes jegy árát. Szerencsém volt, mert az összeg kifizetése után mindössze négy magyar forintom maradt, ám végre úton voltam eredeti célom felé.

Ez a története tehát a Kecskemét-Cegléd vonalon száguldó vonat utolsó kocsijában készült rövidke videónak. Így esett, hogy a több mint két ezer kilométeres repülési távolságot sokkal rövidebb idő alatt sikerült megtennem, mint a Budapest-Szolnok közötti száz kilométeres vasúti utazást.

Remélhetőleg látható, de legalábbis érezhető hangulatából az is, hogy én, a történet szenvedő alanya sokszor hangosan kuncogva dolgozom fel a történteket.
Talán kicsit magam is meglepődtem, hisz önmagamat ki tudom nevetni minden szégyenérzet és stressz nélkül. 

Azért ez így jó, nem?