Valójában a nyár eleje óta gondolkodom e bejegyzés elkészítésén. Hogy miért nem született meg eddig? Talán azért, mert én is azok közé tartoztam, akik a végsőkig abban reménykedtek, hogy lesz változás. Pozitív változás.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy most orbánozás, gyurcsányozás, kemény politikai véleményalkotás következik, az téved.
Félreértés ne essék, van véleményem, mint mindenkinek, de tudom, hogy ha leírom, semmin nem változtat, de még csak nem is érdekel senkit. Sokkal fontosabb számomra ugyanakkor, hogy mit okoz, mit vét az emberek ellen a jelenlegi otthoni szánalmas állapot.
Azt gondolom, hogy a több hónap után tett első honi látogatásom, majd a kora őszi ismétlés során érzett és tapasztalt csendes kétségbeesettség, közöny, tehetetlenség és arcokra kiült fásultság mellett viszont nem tudok elmenni szó nélkül.
Ha az odahaza töltött két átmeneti hónapot nem veszem figyelembe, idestova több mint két és fél éve önként választott száműzetésben, külföldön élek, így a látogatások alkalmával érzett kontraszt nem csak szembe tűnő, kifejezetten mellbe vágó.
Emlékszem, június végi érkezésem első pillanataira, amikor az idegen földön megszokott felszabadult, de akár gondtalannak is mondható, figyelmet és mosolyt tükröző arcok helyett már a repülőtér érkezési várójában fanyar és kényszeredett mosolyú tekintetek fogadtak. Nem, nem ismerősökről van szó, számomra ismeretlen, mégis a jelenlegi magyarság érzéseit hűen tükröző arcokat láttam. Meggyötört, fásult és a kilátástalanság időleges szikráit sugárzó arcokat. Rémisztő volt, egyszerűen nyomasztott a látvány.
Aztán jöttek a közelebbi tapasztalatok. Forgalmas terület, rengeteg ember, de senki nem figyel a másikra.
Egy nénike keresgél valamit kopottas táskájában, majd egy sikertelen mozdulatal ki is szór belőle valamit. Nézi ijedten a kihullott tárgyat, melyért le kellene hajolnia, de ez a mozdulat már sokkal nehezebb, mint fiatal korában, hát félénken körbepillant, segítséget kérő tekintettel.
Nincs szemkontaktus hosszú másodperceken át. Ki sietősen kikerüli, kinek hirtelen a másik irányba kell fordulnia, de az is megtörténik, hogy ember, embertárs egyszerűen átlépi a földre hullott tárgyat. Megdöbbentő látvány.
Mikor a földről felvéve átadom az ominózus dolgot, a hálás tekintet mögött valamiféle értetlenséget is vélek felfedezni. Elszokott már az ilyen hétköznapi gesztusoktól. Azoktól, mik néhány évtizeddel ez előtt még természetesek voltak.
Egy másik napon valahol vásároltam valamit és épp a pénztárnál próbáltam egy ártatlan tréfával kizökkenteni a pénztáros hölgyet a megszokott napi rutinjából. Történetesen nem voltam benne egészen biztos, hogy van elég hazai fizető eszköz készpénzben nálam, ezért kértem, hogy előbb mondja meg a végösszeget, mert lehet, hogy csak az itt kevésbé elfogadható fontban tudok fizetni. Mindezt persze igyekeztem némi humorba csomagolva kedves közvetlenséggel tudomására hozni, ám a reakció kiábrándító volt.
Egy megvető és haragos pillantás kíséretében a következő mondatot hallottam:
- Ha nincs elég forintja, akkor nem kell vásárolni.
A mosoly lefagyott az arcomról, visszacsöppentem az otthoni szomorú valóságba: közöny, közömbösség, fásultság, önzőség az úr már szerte az országban. Mindezt az aljas politika a hozzá nem értő és pénzhajhász vezetés teszi talán? Nem tudom, de hogy a boldogság nem az, ami a haza mutat az biztos.
Persze e két kiragadott példa ellenére reménykedem én is. Talán csak épp kifogtam. Talán nem is általános ez.
Szomorú, de be kell vallanom, mind két hazai szabadságom alatt eljött a pillanat, mikor számoltam a napokat, ismét a gépen ülve utazhatok otthonra.
Ha nem lenne szerető családom és még néhány, rám emlékező haver, ismerős, valóban elgondolkodnék, hogy érdemes-e most hazát látogatni.
Bizonyára sokan elítélnek, talán itt és most szerzek magamnak rossz megítéléseket az őszinteségemmel. de azt hiszem, hogy végleg kiszakadtam a karámból és most már kívülállóként látom azt, amit sok ideig én is éltem. Nem sírom vissza azt az időt és remélem egyszer minden otthoni magyar is érzi majd a valódi szabadság és boldogság ízét.
Hogy egy ilyen helyzetben ki a gyáva, ki az aki megfutamodik, vagy hogy mi a becsületesebb, maradni a bizonytalan fertőben, vagy máshol újra kezdve kevesebb gonddal, sok munkával, de emberi közegben, jóval boldogabban folytatni? Nem szállok be ebbe a vitába most sem, ez után sem.
Itt otthonra leltem, de minden alkalommal haza utazom.
Én választottam, viselem a következményeit.
Érzem, oldanom kell a komolyságot, s azt a némi feszültséget, mit fenti gondolataim ébresztettek, így legyen itt néhány fotó a repülőútjaim során készültekről.
Végül egy videó, melynek magyarázatával hamarosan visszatérek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése