A vasárnap hasonlóan telt, mint
az előző nap. Reggel irány a motel, befejeztem még azokat az előkészítő
munkákat, melyek esetlegesen akadályozták a további építő, vízvezeték szerelői
feladatokat, majd a délutáni órákban rápihentem kicsit a következő hétre.
Vasárnap éjjel nem aludtam úgy,
mint előtte. Valahol a zsigereimben éreztem azt a felelősséget éjjel is, ami
azzal jár, hogy egyedül kell rendet tartanom a munkások között, regisztrálni a
teljesített órákat és főleg, hogy adott esetben meg kell értenünk egymást, hogy
zökkenőmentesen haladjanak a felújítással.
Rendesen, mint máskor elsőként
érkeztem a motelhez és mire nyolc órát mutatott az óra már tízen lettünk.
Hirtelenjében azt sem tudtam az új emberekről, hogy ki milyen céllal, milyen
feladat ellátására érkezett. Persze pillanatokon belül kiderült, hogy az eddigi
builder mesterek mellé érkezett egy-egy labour (segédmunkás), így nagy
lendülettel el is indult a félbemaradt unit mennyezetének burkolása.
Megérkezett Joe is két emberével
és rögtön elő is kerültek a fűkaszák, fűnyírók és megkezdték a motelkörnyéki
terület rendbetételét. Háromórás munkájuk eredményeként már úgy néz ki az útról
a földdarab, mint a hol laknak is.
A déli lunch break (ebédszünet)
idejét szinte mindenki a motelnél töltötte vidám beszélgetéssel, egymás
ugratásával és anekdotázással. Számomra a dolog szépséghibája az volt, hogy az
egész foglalatosság niuean nyelven zajlott, így gyakorlatilag csak bambán
vigyorogtam egy ideig, mikor a többiek kacarásztak.
Jobbnak láttam, ha mással
foglalom el magam, ezért elindultam az Avaiki barlangok ismételt felfedezésére.
Azt hiszem sokáig kell még ide elvonulnom, mert megint mást és másként láttam, újabb
szépségeit felfedezve a földalatti termeknek. Most az ezeréves lávazuhatag nyomain túl, a sok-sok éve képződő
cseppkőképződmények nyújtottak új csodákat a számomra.
Az egy óra gyorsan elszállt, így
egy utolsó pillantással végigpásztáztam az óceán és a látóhatár egybeolvadt
vékonyka vonalát. A második képen mindezt békaperspektívából.
A
visszafelé úton íz élet egy csodálatos megnyilvánulására bukkantam. A sivár
vulkáni kőzetben gyökeret verve egy magányos facsemete dacol a hiányos
táptalajjal és a tűző nap erejével jelezve minden arra járónak az élet bárhol
gyökeret verhet.
Azt hiszem, sokszor vendége leszek még vendége ezeknek a barlangoknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése