Az utazásról még egyszer

Rosszabbra számítottam, bár mindent kicsit más előre leírni, mint megélni.

A reptéri várakozás a több óra ellenére gyorsan elszállt. Az elköszönés (direkt nem búcsúzásként aposztrofáltam) vidám és könnyektől mentes volt, köszönhetően nagyszerű családomnak.

Felszállás pontos időben, irány Doha.
Itt az első szakasznál szembesültem vele, hogy nem az előzetesen hevenyészve számított repülési időre kell számítani, hisz az időzónákon való áthaladás számít a tényleges repülési idő meghatározásában.

A flight attendant-ok kedvesek, szolgálatkészek, a repülési idő alig több mint négy és fél óra. Dohán irány a Bangkoki járat. Gyors becsekkolás és máris emelkedik a gép. A quatari légi kísérő, lányok csinosak és zavar nélkül rámosolyognak egy-egy utasra. 

Emaunela egyszerűen gyönyörű, ha fiatalabb lennék, biztos szerelembe esnék. Gyakorlatilag eljutottam odáig, hogy már nem tudtam számolni, hányszor mosolygott rám. Az út kicsivel több mint 5 óra.

Bangkokban bizony kellett volna egy tranzit visa, hisz hat és félórát eltölteni ismeretlenül egy hatalmas reptéri épületben, eléggé unalmas. Először oda-vissza végigjártam a mellékelt képen jól láthatóan hosszú központi folyosót. Még szerencse, hogy volt mozgó járda. Megnézték néhányan a hátizsákkal a hátán, notebook táskával az egyik vállán, videó kamera táskával a másik vállán, a nyakában a kamera táskával ki lehet ez az idegen őrült aki végigszántja a hosszú folyosót.

Később próbáltam hírt adni magamról, persze a free wifi az csak account-tal használható. De honnan szedjek hozzáférést? A várakozási idő közepén rátaláltam néhány munkaállomásra, ahol valóban gond nélkül lehetett kapcsolatot teremteni. Az öröm korai volt, mert közel háromórai próbálkozás után sem sikerült a mail adatokat begépelni csak arab karakterekkel. Azok ugyan jól festettek a képernyőn, de nem juttattak be a levelező rendszerbe.

Elérkezett az Új-Zélandi jártra való csekkolás ideje, így feladtam a próbálkozást, gondolván, hogy innen rendben lesz minden. Az útlevél ellenőrzésnél faggatott az ember, hogy van-e NZ vízumom? Mondtam nincs, majd az Auckland-i repülőtéren kapok, de egyébként is továbbutazom. Hová? –jött a kérdés. Niue. –válaszoltam. What? Where is it Niue island?

Elmeséltem, így tudta meg egy thai reptéri alkalmazott, hogy létezik egy ilyen nevű köztársaság a Tonga-Samoa-Cook szigetek alkotta háromszögben.

Tíz óra alfelet gyötrő utazás után érkeztem meg Auckland-ra . A reptéren Icus várt, közel huszonnégy év után ugyanaz a tekintet, ugyanazok a mozdulatok, melyeket megismerhettem a közös repülések során (itt a ballon repülésre kell gondolni, nem holmi fű hatását kívántam jelezni). 

A kölcsönös üdvözlés után irány az autó, ahol természetesen a jól megszokott anyósülést közelítettem meg és szemben találtam magam a kormánnyal. Újabb megszokandó dolog.

Az este meghívást kaptam egy kosárlabda mérkőzésre, de talán nem kellett volna elmennem. A fáradtságom feltehetően átszállt a játékosokra is, sajnos nem az Új-Zélandi csapat nyert.

Hosszú nap volt.